"Ugyan Michael Schumacherrel nem köt össze puszipajtási viszony, de jól ismerjük egymást. Amikor a '80-as évek elején bekerültem az gokart Európa-bajnokságba egy Kerpen nevû helyen is versenyeztünk Köln közelében. Azóta kísért el a Schumacher név, amihez nagyon gyorsan egy arcot és egy bizonyos vezetési stílust is társítani tudtam. Ugyanazokban a versenysorozatokban nõttünk fel és ugyanabban az évben - 1991-ben - kerültünk be a Forma-1-be. De valójában a java csak akkor kezdõdött!

A Forma-1-es versenyzés olyan, mint az érettségi, csak beépített turbóval. Az embernek fel kell vennie a tempót, miközben emberileg és versenyzõként egyaránt változik annak következtében, amivel szembe találja magát és amit megkövetelnek tõle. Hogy mindezt hogyan dolgozod fel, az fejben dõl el. Michael és én mindent tudni akartunk és sokat tanultunk. Talán a Forma-1 tett minket igazi férfivé. De amikor a világ legjobb versenysorozatában újra találkoztunk egy dolog nem változott: ugyanúgy versenyeztünk egymás ellen, mint tinédzserként: a lehetõ legkeményebben és végül mindig elég szoros befutóval.

Különbözõ módokon mentünk végig az utunkon, de mindketten kihoztuk a lehetséges maximumot. Nem mondanám, hogy Michael tipikusan német, akinek csak a fegyelem és a céltudatosság jár a fejében. Inkább tipikusan Schumacher. Az életem célját versenyzõként elértem, amikor 1998-ben megnyertem a világbajnokságot a McLaren-Mercedesszel, miközben Michael a suzukai döntõ futamon állva maradt a rajtnál. Az azt követõ évben a csapatom és én megdupláztuk a sikert. Ezzel mindkettõnknek két világbajnoki címe volt és én ezzel elégedett voltam. De Michael mindent elölrõl kezdett, a célja az volt, hogy minél több világbajnokságot nyerjen. A Forma-1 mindkettõnknek mindent megadott, de mi is sokat áldoztunk. Ezért meg tudom érteni az elhatározását, hogy most abbahagyja.

Hogy kettõnk közül ki volt a jobb versenyzõ? Errõl órákig lehetne vitatkozni a szaunában. De sosem fogjuk megtudni, hiszen sosem ültünk ugyanolyan autóban. Abban azonban biztos vagyok, hogy egy dologban mindketten ugyanolyan jók voltunk: csak a legeslegutolsó pillanatban - akkor azonban teljes erõvel - léptünk a fékre. Kettõnk között olyan meccs volt, amelyet a legnagyobb erõbedobással vívtunk meg. Azon versengtünk, hogy ki tud úgy menni, hogy a végén a másiknak kelljen egy picit hamarabb felemelnie a lábát a gázról. Természetesen ezeket nem lehetett elõre megbeszélni, de mindig mûködött. Nagyon gyakran versenyeztünk kerék a kerék mellett, talán volt olyan is, hogy összeértünk, de azt hiszem sosem ütköztünk. Valahogy éreztük egymást és mindketten biztosak lehettünk benne, hogy ilyen sosem történhet. A DTM-ben, ahol ma versenyzek sajnos nem lehetek ennyire biztos minden ellenfelemben, de ennek persze az is az oka, hogy a mi túraautóink sokkal védettebbek, mint egy Forma-1-es autó a szabadon álló kerekeivel.

2000-ben a Belga Nagydíjon, mindketten egyszerre akartuk lekörözni Ricardo Zonta Hondáját, miközben a vezetésért harcoltunk. Mindketten 300 km/h-val mentünk és ezúttal egyikünk sem adta meg magát, hiszen a VB-címért ment a harc. Michael baloldalon ment el, én jobboldalon. Zonta hála Istennek egyenesen ment tovább. Merész manõver volt, mindkettõnknek gyorsan kellett döntenie és mindketten jól cselekedtünk. De én voltam elöl. Azt hiszem ez megmutatja, hogy mindig tiszteltük egymást és ez a tisztelet csak nõtt. Amit én mindig becsültem benne az a hihetetlen akaratereje. Michael soha nem adja fel - ezzel tisztában voltam. És fõleg nem a nehéz helyzetekben, amint azt a tavalyi év és az idei is megmutatta. És a Ferrarit is mindig nyomta, hogy fejlõdjön a csapat.

Sok kolléga összekapott Michaellel a pályán és azon kívül. Sajnálom, de ez itt nem egy leszámolás lesz. Egészen õszintén: voltak ugyan nekünk is kemény nézeteltéréseink, de versenyzõi karrieremnek ez volt a legszebb idõszaka. Semmit rosszat nem tudok róla mondani. Persze nem voltunk elválaszthatatlan cimborák, ez nem is lehetséges, amikor az ember pontosan azért küzd, amit a másik is akar. Furcsa is lett volna, ha együtt töltöttük volna a szabadidõnket. De a nézeteltéréseinket mindig a helyükön kezeltük és azután még egymás szemébe is tudtunk nézni. Azt mondhatom: profik voltunk és egymást is úgy kezeltük, mint a jó üzletemberek. Ha visszagondolok úgy érzem büszkék lehetünk arra, ahogy egymáshoz viszonyultunk.

Michael mindig keményen dolgozott, de az érzéseit is kimutatta. Amikor 2000-ben Monzában könnyekben tört ki miután beállította Ayrton Senna rekordját, mellette ültem. És nagyon meg tudtam érteni. Hirtelen felfogta mit ért el és hogy ezzel milyen teher hullott le a csapatról és róla is. A kezemet a vállára tettem és ezzel azt akartam kifejezni: fel a fejjel, fiú, koncentrálj! Talán én voltam az egyetlen akkor a szobában, aki megértettem õt. Ez a szituáció jellemzi a legjobban a kapcsolatunkat. De sosem beszéltünk errõl egymással. Versenyzõként az ember megtanulja, hogy ne mutasson túl sok érzelmet.

Természetesen a Forma-1 számára nagy veszteség, hogy Michael visszavonul és azoknak az embereknek is, akiknek most új sapkákat kell vennie. De jönnek más versenyzõk, a prédát újraosztják. Versenyzõi szemmel az ilyen helyzeteket mindig sokkal érdekesebbnek találom, mint a már megszokott meccseket. És a szurkolók is hamar így fogják látni. A Forma-1 gyorsan változik, ez tény és az is, hogy gyorsan is felejt. Ezzel együtt kell élni, mert ezek a kõkemény tények.

Nyugdíjba menni nehéz lesz számára. Az autóversenyzés a vérében van, mint ahogy nekem is: mindig is ez fogja a legnagyobb örömöt okozni számunkra az életben, ez az, amihez a legjobban értünk. Ezért kezdtem el újra, és ha õ is ezt akarja, akkor csak profi szinten szabad tennie - a legjobb, ha a DTM-ben, mint én.

De még egy ennél is fontosabb tanácsot tudok adni neki a nyugdíjra: használd ki most az idõt a családoddal - az sokkal fontosabb, mint bármi más! És ez az idõ gyorsabban elrepül minden köridõnél. Az én fiam, Hugo is már hat éves, az övé hét. Ki tudja, talán egyszer õk is egymás ellen fognak versenyezni. És akkor minden kezdõdik elölrõl."