A Süddeutsche Zeitung Magazin tegnap megjelent száma mélyinterjút közöl Michael Schumacherrel. A hosszú beszélgetés természetesen nagyon sok témát érintett a hétszeres világbajnok 16 éves pályafutásából és magánéletéből – a legérdekesebb részeket most itt olvashatjátok.

A visszavonulásáról

Schumacher egy hónappal a visszavonulása után sem bánta meg döntését, sőt boldognak és felszabadultnak érzi magát. Az interjúban elmondta, hogy már nem érzett magában elég motivációt a folytatáshoz.

„Be akartam fejezni, mivel az, hogy csak úgy körözgessek abszolút nem az én stílusom. Beszéltem Corinnával, utána Willi Weberrel, a menedzseremmel és Jean Todttal. Jean azt mondta: „Michael, egy kicsit nyugodj le először. Helytelen lenne elhamarkodottan dönteni.” Megpróbálta halogatni a döntésemet, valószínűleg belül azt remélte, hogy megváltoztatja a véleményemet. De körről-körre elbúcsúztam a versenyzői életemtől. Pályafutásom során először felmerült bennem az a kérdés: Tulajdonképpen miért csinálod még ezt magaddal? Miért ölsz annyi időt a munkába, amikor jobban szeretnél otthon lenni a családoddal?”

„A tesztelések során tudatosodott bennem egyre inkább, hogy gyakorlatilag a pályafutásom végéhez megkezdődött a visszaszámlálás. Magukat a versenyeket még mindig élveztem, de ahhoz, hogy a teszteken a munkámra koncentráljak nagyon meg kellett magam erőltetnem. Már nem volt meg bennem az az abszolút mentális erő, ami korábban csúcsteljesítményeket hozott ki belőlem. Elképesztő ráfordításokra van szükség ahhoz, hogy az ember a csúcson legyen. Ehhez pedig abszolút motiváció szükséges, mindenféle kétség nélkül. Idővel más dolgok fontosabbak lettek számomra a Forma-1-nél.”

Schumacher most élvezi a szabadságot: „Boldog vagyok. Ezért nem is gondolkodom azon, hogy mihez kezdjek. Ugyan nem szeretnék pocakot növeszteni és elhízni, de annak örülök, hogy nincsenek többé kötelezettségeim. Több, mint húsz év után először. Nem akarom tudni, hogy mi lesz négy vagy hat hónap múlva. Tudatosan szeretnék csak tengeni, hogy meglássam milyen. Ezt az érzést még nem ismerem. Valamikor bizonyára eljutok arra a pontra, hogy életemben először unatkozni fogok. És ennek valahol örülök. Ez lesz az a pont, amikor valami új dolgot keresek magamnak.”

Azt, hogy valaha visszatér a Száguldó Cirkuszba teljesen kizárja: „Nem vonultam volna vissza, ha már most azon gondolkodnék, hogy visszatérjek. A Forma-1 állandóan változik: a technika, a motorok, a szabályok, a pályák. Ha egyszer kiszálltál, akkor kiszálltál.”

És hogy mit jelentett számára az elmúlt 16 év? „A Forma-1 számomra egy színtiszta örömforrás volt, egy valóra vált gyerekkori álom: négy kerék, egy kormány, csaták a pályán. A Forma-1 számomra egy olyan álom kiélése volt, amelynek a gyökerei mélyen a gyerekkoromba nyúlnak vissza.”

Az utolsó szezon

 Utolsó szezonjában Schumacher a világbajnokság második helyét szerezte meg Fernando Alonso mögött. Ahogy mondja teljesítményével „elégedett is, meg nem is”: „Elkövettem néhány hibát, mint például a Melbourne-i kicsúszásom. Vagy ott volt Budapest, amikor három körrel a verseny vége előtt ütköztem Heidfelddel.”

A bajnoki címért folytatott csata végére azonban Schumacher suzukai motorhibája tett pontot. Így emlékszik arra a pillanatra:„Menteni akartam a menthetőt. Megoldást találni. Mindig erről szól a dolog. Csak amikor felcsapott a fehér füst az autóm hátuljából lett világossá, hogy itt már nincs megoldás. Az autó tönkrement. Tíz pont és a világbajnoki cím odavan. Ennyi volt. Kár.”

Arra a kérdésre, hogy Alonso jobb volt-e nála vagy inkább szerencsésebb, így felelt: „Nem állítanám, hogy szerencsésebb volt. Egy ilyen hosszú szezon nem pillanatfelvétel. Hogy jobb volt-e? Legalábbis úgy gondolom, hogy megérdemelte a címet. Alapvetően az év elején veszítettük el a bajnoki címet, mert akkor nem voltunk versenyképesek.”

A hétszeres világbajnok azonban rávilágít arra, hogy a mezőnyben sokaknak megvan a tehetsége arra, hogy világbajnokságot nyerjenek, de ahhoz szerencse is szükségeltetik: „Sok versenyző nagyon tehetséges, de ezt nem tudja megmutatni. Például ott vannak az edzésvilágbajnokok, akik a döntő pillanatokban vagy hülyeséget csinálnak vagy pechjük van. Azt mondanám, hogy Alonsónak vagy nekem az ilyen pillanatokban sok szerencsénk is volt. Én például kicsi koromtól mindig a megfelelő emberekkel találkoztam a megfelelő időben. Ez áldás volt.”

Kompromisszumok a Forma-1 előtt

 Schumacher meglehetősen szerény sorból származik, szülei egyszerű emberek voltak, akiknek anyagi helyzete nem engedte meg, hogy fiuk költséges hobbiját támogassák. Ezért volt a német versenyzőnek gyermekkorában nagy szerencséje abban, hogy mindig találkozott olyan emberekkel, akik hajlandóak voltak és tudtak is neki segíteni – például azzal, hogy ingyen gokartot bocsátottak a rendelkezésére. Ez azonban sokszor azt is jelentette, hogy kénytelen volt kompromisszumokat kötni.

„Abban az időben különböző emberek olyan gokartokat bocsátottak a rendelkezésemre, amelyeket én sosem tudtam volna megfizetni. Ebből a szempontból tehát profitáltam belőlük. Másrészről azonban az volt a helyzet, hogy a legjobb gokartokat mindig a fizető ügyfeleknek tartották fenn. Én sokszor másodrangú felszerelést kaptam, például motorokat. Ez egyrészről érthető volt, másrészről azonban természetesen nem értettem vele egyet. De visszafogtam magam. Nem is volt más választásom.”

Schumacher végeredményben annak is örülhetett, hogy lehetőséget kapott, így nem emelt szót a bánásmód ellen: „Addig sosem mentem el, hogy heves viták lettek volna belőle. Hiszen én függtem az adott helyzettől, ezt nem szabad elfelejteni. Amikor körülbelül 17 éves voltam, több, mint egy évig Neubert úr házában laktam, Darmstadtban. Ezt a család ajánlotta fel nekem, ott lakhattam és ő gondoskodott nekem egy gyakorlati helyről. Ezért természetesen hálás vagyok, de voltak olyan pillanatok is, amikor a nyelvembe kellett harapnom.”

Egykori mentorait ma, világsztárként sem tegezi, hanem magázza, amit ő a tisztelet egyik megnyilvánulási formájának tart: „Az apám nagy hangsúlyt fektetett erre. Az én gyerekeim is meg fogják ezt tanulni. Neubert úr mellett voltak mások is, például Bergmeister úr, Brandes úr. Vagy Jürgen Dilk. Neki nagyon sokat köszönhetek, a gokartban éppúgy, mint később az első formula-osztályokban, de amikor egy napon felajánlotta, hogy tegeződjünk, nekem nagyon nehezemre esett Jürgennek hívni. Eltartott egy darabig, amíg hozzászoktam. Ezt a fajta tiszteletet nem tudtam minden további nélkül elhagyni. Ez ma sincs másképp.”

A média

 Pályafutása során Schumachernek mindig felemás viszonya volt a médiával. Nemcsak a Forma-1-ben, de már a C-csoportos sportautó világbajnokságban is meggyűlt az újságírókkal a baja.

„Kezdő koromban, amikor a Mercedesszel a sportautósok között versenyeztem, a szalagcímek már arról szóltak, hogy „évszázados tehetség” vagy „eljövendő szupersztár” vagyok. Teljesen túlértékeltek, hiszen akkor még semmit sem értem el. Csak egy kisfiú voltam Kerpenből. „Ne ünnepeljetek annyira!”- mondtam állandóan az újságíróknak „hiszen ha nem sikerül nem szeretnék akkorát zuhanni”. Megpróbáltam beszélni a médiával, hogy elérjem, hogy kiegyensúlyozottabbak legyenek. De akkoriban még nem értettem meg hogyan is működik ez az üzlet. Túl jóindulatú voltam, túl hiszékeny - és valahol egy kis hülye.”

„Fiatal voltam és tapasztalatlan. Valóban naivitás volt azt hinni, hogy érvekkel és egy kis jóindulattal meg tudom arról győzni az embereket, hogy az igazságról írjanak. Ez nem működött. Egy idő után rájöttem, hogy egyszerűen nincs hatásom a dologra. Akkor még az a kérdés is felmerült bennem: nem tudsz egy kicsit lazább lenni - és néha csak úgy tenni, mintha? Nem tudsz egy kicsit színészkedni?”

A színészkedés, megjátszás azonban nem az ő világa volt: „Megpróbáltam nevetni, amikor rosszul éreztem magam. Bólogatni, amikor más volt a véleményem. Ha egy helyzet kényelmetlenné vált, nem hagytam, hogy lássák rajtam. Nem voltam önmagam. De egy idő után világossá vált számomra, hogy ez nem fog menni. Sok mindent tudok, de színészkedni egyáltalán nem.”

Amint eredményesebb lett normalizálódott viszonya a sajtóval: „A sikereim ebben segítettek, mert rajtuk keresztül elfogadottabb lettem a média részéről, ami korábban hiányzott. Függetlenebb lettem, lazább és kevésbé aggodalmas. Úgy gondolom, hogy mindkét fél fejlődött és kompromisszumot találtunk.”

Mindazonáltal azokban az emberekben, akik csak a médiából ismerik, téves kép alakulhat ki róla: „Sokszor hallom, hogy azok az emberek, akik beszélnek velem más képet kapnak rólam és kellemesen csalódnak. Közvetlen kapcsolat esetén természetesen sokkal nyíltabb és lazább vagyok, mint például a sajtótájékoztatókon.”

„Azok az emberek, akik engem csak sajtótájékoztatókról és a médiából ismernek teljesen más képet alkotnak rólam, mint azok, akik személyesen megismertek. Ez azért van, mert azokkal szemben, akiket nem ismerek van bennem egy egészséges szkepticizmus. Ezért építettem fel egy falat magam és mások közé és ez alig valakit enged közel hozzám. Egy magas fal, ami mögé elsáncolom magam.”

„A szkepticizmusomnak vannak hátrányai is, aminek tudatában vagyok. Az életem során valószínűleg alig fogok valakit megismerni, aki először nem az autóversenyző Schumachert látja meg bennem, azt az embert, akinek a hírneve kisugárzik rám. Ez természetesen sajnálatos. De a döntő előny az, hogy a falammal eddig mindig meg tudtam magam védeni minden szerencsétlenségtől és bizalmi töréstől.”

Willi Weber 

 Schumacher 1988-ban találkozott egy stuttgarti üzletemberrel, bizonyos Willi Weberrel, aki szerződtette Forma-3-as csapatába. Ez döntő momentumnak bizonyult az ifjú versenyző pályafutásában.

„Willi Weber számomra egy ismeretlen ember volt. Egy napon tett nekem egy vonzó ajánlatot, amit nem utasíthattam vissza. Az első tesztelés után azt mondta: „Fiú, itt a szerződés. Két évig a Forma-3-ban fogsz versenyezni. Én adom az autót, gondoskodom a szerelésről, még egy kis zsebpénzt is kapsz. És ha valami lesz belőled, akkor én foglak menedzselni.” Ezt néhány óra alatt megbeszéltük és mindent alá is írtunk.”

Schumachert és Webert azóta több köti össze, mint pusztán üzleti kapcsolat: „Nem szabad elfelejtenie, hogy ez Willi számára is kockázat volt. Akármi történhetett volna velem: egy baleset és vége lehetett volna számomra a dolognak. Ez tehát nem befolyásolta a bizalmatlanságomat. Ez így rendben volt. Végeredményben ő vitt a Mercedeshez gyári versenyzőnek. Azóta már régen barátok vagyunk.”

Mercedes és McLaren

 A Forma-1 egyik nagy talánya, hogy Schumacher miért nem versenyzett soha a királykategóriában a Mercedes színeiben. Hiszen annak idején a sportautó világbajnokságban nem titkoltan az volt a célja a stuttgarti gyár junior programjának – melynek keretében Heinz-Harald Frentzent, Karl Wendlingert és Schumachert versenyeztették -, hogy fiatal pilótákat képezzenek ki arra az esetre, ha a Mercedes beszáll a Forma-1-be.

Nos, a Mercedes 1993-ban a Sauberrel együtt beszállt, de akkorra lecsúsztak Schumacherről, aki már megvetette a lábát a Benettonnál. Később, amikor a Mercedes már a McLaren motorszállítója volt, ismét zajlottak tárgyalások a háttérben, de ezekből nem lett végül soha szerződés.

„Valóban volt több tárgyalás és találkozó a McLaren-Mercedesszel, például 1995-ben Monte-Carlóban. De észrevettem, hogy nem igazán illünk össze.” – mondja Schumacher - „Vagyis őszintén szólva a McLaren főnökével, Ron Dennisszel. A Mercedesszel minden egész jól ment, bizonyára megtaláltuk volna a közös utat.”

S hogy mi volt pontosan, amiben úgymond nem illettek össze? „Ron Dennisnek más elképzelései voltak arról, hogy hogyan kell egy Forma-1-es csapatnak működnie, mint nekem.”

Itt azonban nem arról van szó, hogy Schumacher eleve első számú pozíciót követelt volna magának: „Sosem követeltem ilyet, sem szerződésben, sem szóban - soha a karrierem során. A felfogásom a következő: a szezon elején mindkét versenyző ugyanolyan autót kap, minden tekintetben ugyanolyan bánásmódot. De hamar kiderül, hogy az egyik versenyző gyorsabb, mint a másik. Akkor őt kell a csapatnak támogatnia. Ha a kettes számú versenyző pusztán az egója miatt meg akar nyerni egy Grand Prix-t miközben az első számú a VB-címért küzd, azt ostobaságnak tartanám. Miért? Mert a csapat céljának mindig annak kell lennie, hogy az év végén az élen álljon. Ezért mindenki keményen dolgozik, ennek a célnak minden alá van rendelve. A Forma-1 nem gyerekzsúr.”

Senna

 Schumacher Forma-1-es pályafutásának első két éve az Ayrton Senna elleni csaták jegyében telt. Ezek a csaták nemcsak a pályán, hanem azon kívül is folytak. Emlékezetes volt az 1992-es Francia Nagydíj, amelyen Schumacher a rajtnál véletlenül kilökte a háromszoros világbajnokot, aki utána – az új rajt előtt – odament a rajtrácson a némethez és heves gesztusok kíséretében valamit szenvedélyesen magyarázott neki. Hogy mit?

„Azt mondta: „Ide figyelj! Ami történt megtörtént. Oké. De veled ellentétben én személyesen hozzád jövök és megmondom, hogy elbarmoltad. Nem a sajtóhoz megyek és nem a médiának terjesztem.” – emlékszik vissza a hétszeres világbajnok.

Senna arra célzott, hogy korábban, a Brazil Nagydíjon a futam utáni sajtótájékoztatón Schumacher élesen bírálta őt, amiért – a német szerint – fék-tesztelte őt a versenyen:
„Számomra érthetetlen okokból nem viselkedett sportszerűen. És a verseny után emiatt fel voltam háborodva. A pontos szavakra már nem emlékszem. De ő ezt nem találta olyan klassznak, különösen azért nem, mert én akkor még mindig zöldfülű voltam a Forma-1-ben.”

Ami utána a franciaországi rajtrácson történt „számomra nem oktatás volt, hanem egy tipikus Forma-1-es színházi előadás, ami Senna idejében szokásos volt. Ami a kapcsolatunkat sokkal inkább elsimította az volt, hogy 1994 elejétől egyszerre sokkal jobban kijöttünk egymással.”

„Valamikor leültünk beszélni egymással, amint azt tennie kellene az autóversenyzőknek: kollegiálisan és nyíltan. Senna egy olyan versenyzőgenerációhoz tartozott, akik még másképp működtek. Akkoriban még létezett egy láthatatlan erősorrend, amihez az újaknak alkalmazkodniuk kellett. Az idősebbek tiszteletét csak a pályán lehetett kivívni.”

„Elmesélek egy történetet a nagy Senna-időkből, egy tulajdonképpen lényegtelen hockenheimi tesztelésről: én gyorskörön voltam és Senna épp a boxba tartott. Lassan autózik egy kanyarban, belenéz a tükörbe és meglát engem - erre az egyenesben hirtelen teljes gázt ad. Mit tehetek? Először fékezek, majd beragadok mögé, mert nem tudok elmenni. Következő kanyar, ugyanaz a játék. Akkor Senna kényelmesen bemegy a boxba, de ezzel egy körömet tönkretett. Nem sokkal utána: még egyszer ugyanez. Ismét mögötte vagyok, ismét gyorskörön, Senna ismét belenéz a tükörbe, ismét lassú a kanyarban, de aztán az egyenesben gázt ad. Ugyan nyugodt maradtam, de természetesen bosszantott, hogy az egész tesztprogramot tönkrevágja. Akárhogy is: még ugyanazon a napon előttem is kínálkozott egy ilyen lehetőség: én elöl, Senna hátul. És mit teszek?  Ugyanazt. De Senna ezt már nem tudta elviselni. Megszakította a körét, azonnal utánam jött a boxba. Kiugrott az autóból és torkon ragadott. Klassz fotók készültek.”

Abban az időszakban nemcsak Senna, de az idősebb sztárok mind „leckéztették” a fiatalokat, hogy ezzel törjék meg őket: „Egyszer teljes gázzal mentünk be együtt egy kanyarba, ráadásul elég közel egymás mögött. Ayrton hirtelen elvette a lábát a gázról és csak nagyon későn kanyarodott el a boxba. Nem tudtam hova fussak ki, majdnem a falnak ütköztem. Ezek értelmetlen kötekedések voltak, amivel Senna, de Alain Prost, Nigel Mansell és Gerhard Berger is gyakran élt. Az volt a mottó: „Ide figyelj, kicsi! Itt mi vagyunk a főnökök.”

Schumacher minden más fiatalnál többet kapott ebből a „játékból” – valószínűleg azért, mert már korán felismerték benne a tehetséget és a veszélyes ellenfelet: „Ha hihetünk Gerhard Berger nyilatkozatainak, akkor ez a viselkedés elsősorban rám irányult. Eleinte egyikük sem kedvelt. Azt mondták arrogáns vagyok, mert az ilyen akciók miatt mindig panaszkodtam. A nagyoknak ez akkoriban természetesen egyáltalán nem tetszett. De azóta jó barátságot ápolok Bergerrel.”

Ma már ez a fajta „újoncszívatás” nem divat a Forma-1-ben: „Az, hogy a tapasztaltabb pilóták ilyen módon mutatják meg a fiataloknak, hogy mi az ábra, ma már nem létezik. De ha valami történik, akkor utána találkozunk a versenyzők megbeszélésén és megvitatjuk.”